hazafelé reflektorfényben az országút mentén nyulak álltak mint megfeszült jelenések a hosszú tél végén a szőrcsomók szikáran és szárazan tapadtak a máskor lágyan hullámzó izmokra s izzadt-sötéten tornyosultak lomhán ragadozó vágyból gyúrt maszatos-koszmós gyurmaként szemük vöröse villant a reflektorfény alagútján démoni kilométerkövek a ragacsos éjszakában
és a reflektor tetemeket vág még ki az emléksötétből az olló játékosan szalad és nyes ki hol egy foltos testet hol egy frissen gőzölgő húscsomót hol egy ki-tudja-még-mi-csomót és futtatja a homorú gömbfalon mert az autót már megállították de a kerék még szalad tovább az éjszaka kollázsában
a nyulak némán és mereven álltak, mégis izzott a tavaszi éj szemük mögött vágtázott a szenvedély, és így mozdulatlanul is, furcsa maguk voltak az idő udvarlási-csinosan csatakos ösztön bábjai ha lehúzom az ablakot, hallom ahogyan a vágyódó genóm utópiáját dünnyögik és gondolataik mint a falhoz csapott kő amely túl nehéz, hogy újra felemelkedjen a magasba mint a partra dobott hal melynek egyetlen vágya hogy belehulljon a zavaros vízbe mint egy vérben gőzölgő tetem mely nem ugrik tovább, csupán csontja roppan az országút-moziban
fehérlő kő-bestiák, kísértet-útjelzők oda-és-vissza folyó homokórák szerelem-maguk és tetem-maguk közt vissza és megint és újra előre egyszerre vannak jelen vágyeszköz-maguk és kietlenmag-maguk közt; a nyulak füle az ég felé mutatott merev villámhárítóként a szentségben egymásba robbanó két erőt fogták
teremteni akartam életet adni de rosszul formált szavak törtek elő szörnyszülöttek melyek életet vettek és életet vittek és nem életet hoztak
látom amint állok az erkély magasán gyerekkorom kezdődött itt és mi fájóan szép volt minden ami vágy volt és elmúlt mert megvalósult vagy kiürült mert meg-nem-valósulása nem feszít kielégítőn tovább itt írtam először mások életét sajátomba itt szőttem távolsági mámorban felhővásznas táboromban ma nem csendül dal az éjszakában és nem pukkannak az izgalom buborékai rigócsőr álarcom borotvaéles kifinomult halálmaszk néz vissza fekete köpenye köröket ír le álarcosbálban szánalmas játékos ijesztgetni vágyódó báb és az országúton tetemszerű és vészterhes kísértet-roppant feszülő alakok állnak mozdulatlan a reflektorfényben
NYULAK
VastaaPoistahazafelé reflektorfényben
az országút mentén
nyulak álltak mint
megfeszült jelenések
a hosszú tél végén
a szőrcsomók szikáran
és szárazan tapadtak
a máskor lágyan hullámzó izmokra
s izzadt-sötéten tornyosultak
lomhán ragadozó vágyból gyúrt
maszatos-koszmós gyurmaként
szemük vöröse villant
a reflektorfény alagútján
démoni kilométerkövek
a ragacsos éjszakában
és a reflektor
tetemeket vág még ki
az emléksötétből
az olló játékosan szalad
és nyes ki hol egy foltos testet
hol egy frissen gőzölgő húscsomót
hol egy ki-tudja-még-mi-csomót
és futtatja a homorú gömbfalon
mert az autót már megállították
de a kerék még szalad tovább
az éjszaka kollázsában
a nyulak némán és mereven
álltak, mégis izzott a tavaszi éj
szemük mögött vágtázott
a szenvedély, és így
mozdulatlanul is, furcsa
maguk voltak az idő
udvarlási-csinosan
csatakos ösztön bábjai
ha lehúzom az ablakot, hallom
ahogyan a vágyódó genóm
utópiáját dünnyögik
és gondolataik
mint a falhoz csapott kő
amely túl nehéz, hogy újra
felemelkedjen a magasba
mint a partra dobott hal
melynek egyetlen vágya
hogy belehulljon a zavaros vízbe
mint egy vérben gőzölgő tetem
mely nem ugrik tovább, csupán csontja roppan
az országút-moziban
fehérlő kő-bestiák, kísértet-útjelzők
oda-és-vissza folyó homokórák
szerelem-maguk és tetem-maguk közt
vissza és megint és újra előre
egyszerre vannak jelen vágyeszköz-maguk
és kietlenmag-maguk közt; a nyulak füle
az ég felé mutatott
merev villámhárítóként
a szentségben egymásba robbanó
két erőt fogták
teremteni akartam
életet adni
de rosszul formált szavak törtek elő
szörnyszülöttek
melyek életet vettek
és életet vittek
és nem életet hoztak
látom amint állok az erkély magasán
gyerekkorom kezdődött itt és mi fájóan szép volt
minden ami vágy volt és elmúlt
mert megvalósult vagy kiürült
mert meg-nem-valósulása
nem feszít kielégítőn tovább
itt írtam először
mások életét sajátomba itt szőttem
távolsági mámorban
felhővásznas táboromban
ma nem csendül dal az éjszakában
és nem pukkannak az izgalom buborékai
rigócsőr álarcom borotvaéles
kifinomult halálmaszk néz vissza
fekete köpenye köröket ír le
álarcosbálban szánalmas játékos
ijesztgetni vágyódó báb
és az országúton
tetemszerű és vészterhes
kísértet-roppant feszülő alakok
állnak mozdulatlan
a reflektorfényben